Eljött hát a nyár, mindenki vidám

Az emberi világ ilyenkor boldogan vár,

A Nap még le sem nyugszik, korán van hozzá,

Mikor a fényes sötétben már fenevad prédál.

Nyári nap sugaraitól megolvad egy alakzat.

Besüt egy rácsos ablakon, elolvasztja a havat,

A jégben már látni a humanoid formát,

Csuklyáját, arca helyén a koponyát.

Boldogságos szép nap, besüt e cellába,

Perzselő fényével kormot éget a jégvirágba,

Majd eléri a megerősített kesztyűket,

Az ujjak hegyén füstcsík jelenik meg.

Kiolvad az ember, kigyúl a lila szempár,

Kellemes nyári meleg fényével hadban áll.

Kétséges félhomályban tébolyog a nagyúr,

Elméjében különös, régi zavar mordul.

Fekete vértjében kinéz az ablakon,

Olyat lát amelyben már sosem hitt nagyon.

Kinn dús erdő, fák, nem fagyott levegő.

Mérsékelt övi, tiszta szép idő.

Gondolkodik kissé, majd elhatározza magát,

Sebtiben eldönti, hogy átprogramozza a ruhát,

Védje meg a naptól, ne égesse porrá,

A kinti forró világ ne jelentsen veszélyt rá.

Kilép a kamrából és meglepődve látja meg,

A nap fényétől a jég ijesztően feketedett meg.

De inkább megfordul, s előre tekint,

Előre nézni jobb, mint hibázni megint.

Emberek jönnek-mennek, élvezik a fényt,

S a meleget, melyben küszködik a lidérc.

Alig lát, lassan mozog, meg-megáll.

Majd hirtelen, mint régen magához kap.

Megpillant valamit, múló tüneményt,

Megszólítja, majd az válaszol a hívására,

Válaszol, átlát valamennyire a ruhán,

Átlát ezen a könyörtelen, tüskés páncélruhán.

Angyali szemeivel belenéz a lilába,

A lidérc leveszi csukjáját, hagy legyen a napban,

A kapucni hátra száll, majd lassan,

Derékig érő hajkorona jelenik meg fokozatosan.

Zavarodott a felébredt, nem tudja mit tegyen,

Hebeg-habog, nem tudja mi tévő legyen,

A múló pillanat elszáll, majd a jelen múlttá lesz,

Sápadt arcát, megégeti az emberi világ.

Nimfaként pillant rá a lény, félelmet kelt benne

Megtöri majd felemeli, mint ahogy egy másik régen tette,

Jég szívében mindent felolvaszt, majd érezni kezd,

Mellkasában a halottnak hitt pumpa újra verni kezd.

Az emberi tünemény rámosolyog, majd hátat fordít,

De akkor már égeti a nap a harcost, nagyot ordít,

Felboncolja a ruhát, keresi a gombokat,

Majd elfedi a részeket ahová a fény bemart.

Borzasztó sebekkel zárja el magát a fénytől,

Nap gyermekeként jég világában is rettegett e lénytől,

Már elolvadt a jég, megint a fény dominál,

Elmúlt az idő, már egyedül csak ő stagnál.

Halálfejes páncéljában áll a túrázók mellett,

Boldog emberekkel néz farkasszemet.

Majd fogja magát, elfedi, hogy a többiek ne lássák,

Visszaindul oduja felé, hogy többé ne bántsák.

Már majdnem visszaér látja a bejáratot,

Mikor a ruha jelez, valami közeli állatot,

Nem állat ez, hanem valami egészen más,

De késő, mert már támad is, nem maradt más.

A Lidérc harcol, hogy is tehetne mást,

A humanoid állat egy botot tart felé majd

Elkezdi a fújást, S az ember saját erdejéből szerzett,

Mérgezett nyílvessző vet a napnak véget.

by the Raizenator