Igazából számtalanszor gondolkodtam már rajta, miért vagyok olyan amilyen. Miért van ez így, miért vagyok kívülálló , vagy ahogy a hozzám hasonlóakat a csodasajtó nevez: " szélsőséges a társadalom szélén élő ember ". Talán így van, sőt alá is írom. Nem nagy dicsőség, ha 20 éves korára eljut oda az ember amiről gyakran 70-75 éves idős bácsik panaszkodnak...  " Már csak a család van nekem. " .... Igazából ezzel én is gyarkan szembesülök. Bár nem szeretném most egyik jóbarátom és cimborám ócsárolni, de most, hogy mindenki Pesten, Szegeden, Laktanyában :P , meg a világ 5 másik pontján tengeti a hétköznapjait rendesen felborul a bili. Bár ez csak a mai állapotokra szolgál sovány magyarázattal, mindezeket eltekintve kijelenthető. A magány olyan dolgokat hoz ki bizonyos egyedekből amely egyes " emberek " szerint rendellenes.

Én ezen állapotot csak úgy hívom. Az élőhalott bérgyilkos szindróma.

A magamfajta entitás gyakran érzi úgy magát, hogy egyedül van, szívében pedig kihaltak az érzések és az érzelmek. Gyakran járnak fekete ruhákban, senkiben és semmiben sem bíznak, sokszor a saját családtagjaikban sem. Létük egyetlen értelme egy koholt álomszerű dolog üldözése amelyről gyakran ők maguk sem hiszik már el, hogy valaha megvalósul. Ez az érzés helyes. Ugyanis nem fog sohasem.

(A Képen: Kai a dekarbonizált bérgyilkos és Stanley a Lexx-ben.)

Számomra ez teljesen másban teljesedett ki. Saját önhibámból is, sikerült elsodródnom a " normális " emberi fejlődés útjáról. Ez persze nem jelenti azt, hogy pszihopata őrült vagyok és megölök mindenkit. Olyan szinten elvesztettem a fonalam a korombeliekétől, hogy már nem találom a vissza utat. Sőt akár hányszor próbálok visszakerülni mindig egyre távolabbinak tűnik ez az egész. Gyakran úgy érzem én magam hátráltatom azokat akik segiteni próbálnának, hiszen félelmem gonoszságot szül bennem. Olyan gonoszságot amellyel gyakran olyan embereket bántok meg akiket sohasem szabadna, olyan embereket ijesztek meg vele, akiknek az marad meg rólam emlékként. " Ja igen. Ő az a.. az a furcsa ".

Én és a " lidércek " mind egy tervet szövögetünk, amely gyakran csak elméleti alapon létezik. Néha olyan elemek is szerepelnek ebben amelyet a mai lehetőségeinket magasan meghaladja. Jellemünk kemény és nehezen törik. Fizikai énünkből mintha kivonták volna a szenet, bírjuk a fájdalmakat mind fizikai mind szellemi szinten. Így aztán nem fáj az elutasítás, az emberi közöny s a gyűlölet mindennaposága, illetve a magány. Ennek eredményeként szívünkben az északi sarkhoz igen közeli időjárási viszonyok uralkodnak. Töretlenül menetelünk sosem feledve szent kitűzött célunkat, átgázolva mindenen, legyilkolva minden érzést magunkban és magunk körül, mintha saját magunk gyilkosai lennénk. Némelyikünknél már annyira mindennapos ez, hogy természetesnek véli. Gyakran érezzük magunkat jól szélsőségesen rossz időben, zuhogó esőben, hóesésben lehetőleg éjszaka. Ilyenkor mintha kiszabadulna az amit benn tartunk és sosem tudunk kiengedni.

A magány ami mindig másként jelenik meg. Némelyikünk férfi létére bőg, némelyikünk szomorú arcot vág vagy szótlan, esetleg gonoszságot mutat kifelé. Személy szerint néha úgy érzem magamra maradtam a világban, hiszen a " sajátjaim " közül igen csak kilógom, a barátaim pedig mind más helyen keresik a szebb jövőt, vagy épp ők is ugyanilyen halott gyilkosok, mint én.

Sok dolgot próbáltam már, de talán pont az volna a megoldás, amelyet kitaszítottam magamból, hogy ne tépje szét a maradékaim. Számunkra talán a szeretet volna a megoldás. Az aminek a létezését már sokszor el sem ismerjük. Csak reménykedünk benne és kutatunk utánna... Reménytelenül...

By

Raizenator